Vivien Leigh (1913. november 5. – 1967. július 8.) angol színésznő, az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) és A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) című filmekben alakított szerepeiért (Scarlett O'Hara és Blanche DuBois – ez utóbbit a londoni West Enden színpadon is játszotta) Oscar-díjat kapott. Termékeny színpadi előadó is volt, néhány filmben férjével, Laurence Olivier-vel játszott együtt. Harminc éves színházi karriere alatt sokféle karaktert alakított Noel Coward és G. B. Shaw hősnőitől kezdve olyan klasszikusokig, mint Shakespeare Kleopátrája, Júliája vagy Lady Macbeth-je.

Főleg szépségéért dicsőítették, ezért néha úgy érezte, hogy nem tekintik komoly színésznőnek, de pályafutása során leginkább gyakori betegségei hátráltatták. Felnőttkorának egy részében tuberkulózisban szenvedett. Elterjedt róla, hogy nehéz vele együtt dolgozni. Pályafutása több hanyatló időszakon ment keresztül. Visszatérő mániás depressziós időszakai – melyekkel először az 1940-es években diagnosztizálták – csak tovább gyengítették. 1960-ban elvált Olivier-től. Ezután tuberkulózis okozta haláláig csak elvétve szerepelt filmekben és színdarabokban

Az indiai Dardzsilingben született, majd Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West Enden, elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben, és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA)

1931 végén megismerkedett Herbert Leigh Holmannel, a nála tizenhárom évvel idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a „színházi embereket”, 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, hogy a háziasszony szerepét nem neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Gliddon azt mondta, hogy a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és az April Morn művésznevet ajánlotta neki. Ezt ő visszautasította, de felvette a Vivian Leigh nevet. Gliddon beajánlotta őt Alexander Kordának, mint egy lehetséges filmszínésznőt, de Korda visszautasította őt, mert nem találta elég tehetségesnek.

Az 1935-ös The Mask of Virtue című darabban nyújtott szerepéért Leigh kiváló kritikát kapott, amit interjúk és újságcikkek sorozata követett, többek között a Daily Expressben, ahol egy riporter megjegyzi: „egyszercsak villámgyorsan megváltozott az arckifejezése.” – Ez volt az első nyilvános említése erős hangulatváltozásainak, melyek igencsak jellemzőek voltak rá John Betjeman a későbbi koszorús költő így írt róla: „ő az angol lányos ártatlanság esszenciája”. Korda, aki elment a darab nyitó előadására, beismerte korábbi hibáját, és mégiscsak szerződést kötött vele, de ekkor már Vivien Leigh néven (a Vivian helyett). A színésznő folytatta fellépéseit a Mask of Virtue darabban, de mikor Korda javaslatára egy nagyobb színházban lépett fel, kiderült, hogy nem képes kellőképpen érvényesíteni hangját, és túl nagy volt számára a közönség is. Nem sokkal ezután már nem is játszott ebben a darabban. Leigh 1960-ban így emlékezett vissza hirtelen szerzett hírnevére: „Néhány kritikus elég bolond volt ahhoz, hogy kijelentse, hogy nagy színésznő vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság és nem szabad ilyet mondani, mert akkora terhet és felelősséget tett a vállaimra, amit egyszerűen nem bírtam el. Évekig tartott, amíg eleget tanultam ahhoz, hogy tényleg olyan legyek, amilyennek már az első fellépésem után állítottak. Olyan buta és kellemetlen helyzet volt. Jól emlékszem arra a kritikusra és sose fogok megbocsátani neki.”

Olivier által alakított Hamlet mellett Leigh játszotta Ophelia szerepét egy Old Vic Theatre produkcióban. Olivier később visszaemlékezett egy esetre, mikor színpadra készülve hirtelen megváltozott Leigh hangulata, és minden ok nélkül ordítani kezdett vele, majd elhallgatott és csak bámult maga elé. Ezután, minden további nélkül, majdnem hibátlanul játszotta szerepét, másnapra teljesen normális volt, és nem is emlékezett az esetre. Ez volt az első alkalom, hogy Olivier efféle viselkedést tapasztalt nála. Hamarosan összeköltöztek, de sem Holman (Leigh férje), sem Jill Esmond, Olivier felesége nem volt hajlandó elválni.

Nemzetközi siker

Olivier szerette volna tovább építeni filmes karrierét. Angliai sikerei ellenére Amerikában kevéssé volt ismert, és korábbi amerikai piacra való betörési kísérletei is sikertelenek maradtak. Mikor 1939-ben Samual Goldwyn felajánlotta neki Heathcliff szerepét az Emily Brontë regénye alapján készülő Üvöltő szelek című filmjében, Olivier Hollywoodba utazott, de Leigh-t Londonban hagyta. Goldwyn felajánlott ugyan a színésznőnek egy mellékszerepet, Isabella szerepét, de ő elutasította, mondván hogy csak Cathy szerepét vállalná el – azt azonban Merle Oberon már megkapta.

Hollywoodban hatalmas felhajtással keresték a megfelelő színésznőt Scarlett alakításához Selznick Elfújta a szél című új produkciójához. Leigh amerikai ügynöke Myron Selznick ügynökségének embere volt, (Myron David fivére volt) és 1938 februárjában megkérte őt, hogy írja fel a jelentkezők listájára. Ebben a hónbapban David megnézte Leigh legutóbbi két filmjét, A Fire Over England-et és az A Yank at Oxford-ot és ezután már komoly jelentkezőnek tekintette őt. Február és augusztus között megnézte az összes eddigi angliai filmjét, és augusztusra már Alexander Kordával tárgyalt, akivel Leigh-nek szerződése volt a következő évre. Október 18-án George Cukor rendezőhöz írt bizalmas levelében a következőket írta: „Még mindig nagy reményeket fűzök a lányhoz.”

Leigh ekkor – látszólag Olivier miatt – Los Angelesbe utazott. Mikor találkozott Olivier amerikai ügynökével, Myron Selznickkel, annak feltűnt, hogy a lányban megvannak azok a képességek, amelyeket bátyja, David keresett Scarlett szerepéhez. Myron elhívta Leigh-t és Olivier-t arra a helyszínre, ahol az atlantai raktár leégését forgatták, és bemutatta Leigh-t a bátyjának. Másnap Leigh elment Selznickhez egy próbaforgatásra, minek utána Selznick a következőt írta feleségének: „Nagy szerencsénk van az új lánnyal; marha jól játszotta Scarlett-et. Megsúgom neked: négy emberre szűkült a választás, ezek: Paulette Goddara, Jean Arthur, Joan Bennet és Vivien Leigh. George Cukor rendező osztotta véleményét, és Leigh „hihetetlen vadságát” dicsérte, aki nemsokára meg is kapta a szerepet.

Voltak hetek, mikor hét teljes napot végigdolgozott, gyakran késő estig, és Olivier is hiányzott neki, aki New Yorkban dolgozott. Leigh Holmannek egy alkalommal ezt írta: „Gyűlölöm Holywoodot. Sose fogom megszokni – úgy utálok itt filmet forgatni.”

2006-ban De Havilland Olivier-életrajzkötetében így emlékezett meg Leigh-ről – mániás viselkedésével kapcsolatban védelmébe véve őt: „Vivien profi módon, hibátlanul és tökéletes fegyelemmel játszott az Elfújta a szél-ben. Mindössze két dolog aggasztotta ekkor: az, hogy minden tőle telhetőt megtegyen ebben a rendkívül nehéz szerepben, és az, hogy távol volt tőle Larry (Olivier) – aki akkoriban New Yorkban dolgozott”.

Az Elfújta a szél azonnali sikert hozott Leigh számára, ő mégis így nyilatkozott egy alkalommal: „Nem vagyok filmsztár – csak egy színésznő vagyok. Egyszerű filmsztárnak lenni: ez egy hamis élet, valótlan értékekkel, ahol csak a hírnév számít. A színházi színésznők sokáig jók tudnak maradni és mindig akadnak érdekes szerepek számukra.”A tíz Oscar-díj közül, amit film kapott, ő kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, és a New York-i kritikusok körének legjobb színésznőnek járó díját (New York Film Critics Circle Award for Best Actress) is elnyerte. 1993-ban Oscar-szobrocskája 510 000 dollár értékben cserélt gazdát.

Házasság és közös munkák

1940 februárjában Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó barátságban maradt. Olivier fia, Tarquin az anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne pedig Holmannél. Augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniai Santa Barbarában– csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison voltak jelen.

Leigh remélte hogy játszhat majd Alfred Hitchcock A Manderley-ház asszonya (Rebecca) című új filmjében, aminek Olivier volt a főszereplője, és el is ment a válogatásra, de Selznick megjegyezte róla, hogy „nem tűnik megfelelőnek őszinteség, kor és ártatlanság tekintetében.” Ezt a véleményt Hitchcock és Leigh mentora, George Cukor is osztotta. Selznick arra is felhívta a figyelmet, hogy amíg Olivier meg nem kapta a főszerepet, Leigh a legkisebb lelkesedést sem mutatotta a szereppel kapcsolatban, ezért inkább Joan Fontaine-nek adta ezt a szerepet. Az 1940-es Büszkeség és balítélet című film esetén hasonlóképpen elutasították Olivier mellől; ezt a szerepet végül Greer Garson kapta meg. Az 1940-es Waterloo című filmben eredetileg együtt játszottak volna, de Selznick végül Olivier-t Richard Taylorra cserélte, aki akkoriban a Metro-Goldwyn-Mayer egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh kezdetben vonakodott, nem akart férje nélkül játszani a filmben, de végül elvállalta, és a szerepnek köszönhetően Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban, a film hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében. A színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje.

Olivier és felesége ezután a Rómeó és Júlia közös előadására készültek a Brodwayn. A New York Times ekkor cikkezni kezdett kezdetben hűtlenségen alapuló kapcsolatukról, és kétségbe vonta erkölcsi hitelüket azért, mert a második világháború elején nem tértek vissza azonnal a háború sújtotta Angliába segíteni országot. A kritikusok általában is ellenségesen viszonyultak a broadwayi produkcióhoz. Brooks Atkinson egy alkalommal ezt írta a New York Timesnak: „Bár a fiatal Leigh és Olivier nagyon jól mutatnak egymás mellett, szerepeiket alig tudják eljátszani." Bár a felelősség nagy része Olivier-re hárult, Leigh-t is érte kritika pl. Bernard Grebanier tollából, akinek nem tetszett a színésznő „vékony boltoslány-hangja”. A páros majd minden vagyonát feltette erre a darabra, ezért annak bukása anyagi katasztrófát jelentett számukra.

Együtt játszottak az 1941-es Lady Hamilton (That Hamilton Woman) című filmben is, melyben Olivier Horatio Nelsont, míg Leigh Emma Hamiltont alakította. Nagy-Britannia ekkorra már belépett a háborúba, és ez a film egyike volt az azoknak a hollywoodi produkcióknak, melyek azzal a szándékkal készültek, hogy felébresszék az amerikai népben a britek iránti szolidaritást. A film népszerű volt az USA-ban is, de a Szovjetunióban még nagyobb sikere lett. Winston Churchill brit és Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök együtt tekintették meg a filmet egy zárt körű vetítés keretében, melynek lezárásaként Churchill így szólt a jelenlévőkhöz: „Uraim, úgy gondoltam, a film talán érdekelni fogja önöket, mert ahhoz hasonló eseményeket láthatnak benne, amelyeket épp a napokban éltünk át.” Az Olivier házaspár ezután még hosszú ideig Churchill kedvence maradt, aki több alkalommal meghívatta őket vacsorákra és egyéb rendezvényekre. Leigh-vel kapcsolatban állítólag egyszer azt is megjegyezte: „Istenemre, nagyszerű nő!”.

A házaspár hamarosan visszaköltözött Angliába, majd Leigh Észak-Afrikában turnézott – katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel – egészen addig, amíg szűnni nem akaró köhögéssel és magas lázzal ágynak nem esett. 1944-ben tuberkulózissal diagnosztizáltálk, de néhány hetes kórházi kezelés után úgy tűnt, teljesen meggyógyult. De mégis betegségébe halt bele: egy napon egyszerűen összeesett, és meghalt. Az oka: víz volt a tüdejében.

Leigh első filmje, aminek az USA-ban is nagy sikere lett, az 1938-as Oxfordi diák (A Yank at Oxford) volt. A film forgatása alatt elterjedt róla, hogy kiszámíthatalan, és nehéz vele dolgozni. Korda (ügynökén keresztül) figyelmeztette, hogy nem fogja meghosszabbítani vele a szerződést, ha nem változtast viselkedésén.Következő szerepe az 1938-as St. Martin's Lane című filmben volt, melyben Charles Laughtonnal játszott együtt.